Dojo filozófia

A Daiichi név fémjelzi igazán mit is képvisel ez a klub. A Daiichi szószerinti fordítása ugyan jelenti azt is, hogy a legjobb, az első számú, de ennél sokkal fontosabb a többi jelentése: kezdet, az első(még nem volt ilyen), valamint ezt a szót használják arra is, hogy a könyv első oldala, amivel kezdődik minden.

Ezt a klubbot nem saját akaratomból hoztam létre. A mesterem jelezte finoman, hogy nyissak egy dojo-t. Ha megteszem, eljön, mint a világon az összes hozzátartozó klubba és tanít. Nem érdekli, hogy 3 vagy 300 emberem van addig ameddig hű maradok az autentikus Wado-Ryu Karate-Do-hoz illetve képviselek és képviseltetek egy magas színvonalat melyet rendszeresen felügyel.

Ezért létrehoztam egy non-profit klubbot, ez az egyik újdonság. Nem hiszek abban, hogy a tudást pénzben meg lehet fizetni. Minden mást igen, tehát egy megbízott klubtag összeszedi a teremre valót és kész. A tudásért csak úgy lehet fizetni, hogy továbbvisszük, értékesebbé tesszük és a felhasználásával alkotunk újat, jobbat. Valamint hiszem azt is, hogy azt az edző/oktató/mester - vagy ahogy hívja magát – embert, aki fizetséget vár valamilyen formában nagy csalódások várják, majd az elkerülhetetlen bukása is bekövetkezik. Erre számtalan példát láttam már, nem csak a harcművészetekben, hanem az élet más területein is. Ahogy megszületik a gondolat, hogy „nekem jár...” akkor minden szempontból rossz irányba megyünk. Bár már az is egy alapgond hogy „nekem”...

A másik újdonság, hogy semmilyen bürokratikus lánc nincs köztem, ezáltal a klubom és a Wado-Ryu Karate-Do Academy főinstruktora között, aki a Wado-Ryu európai főinstruktora is. Nincs még egy-két mester, útvesztő, anyagi költség. Nincs homályos információ, ami a legkülönbözőbb módokon tud átalakulni emberről emberre. A mester tanít, mi tanulunk. Egyenes, tiszta út.

Még talán abban is másként működünk, hogy nem attól leszünk jobbak, hogy másokat becsmérlünk. Más a véleményem, más úton járok, de tisztelem azokat, akik tanítottak, hálás vagyok nekik. Nélkülük nem ezt az utat jártam volna be és nem ezen az úton haladnék tovább.

Nem vagyunk versenyközpontúak. Bár a megmérettetés egy-két versenyen ajánlott, pusztán abból a célból, hogy kipróbáljuk magunkat. Ugyan a verseny karate semmilyen kapcsolatban nincs látszólag a valós harci helyzetekkel, ám nem rossz dolog laboratóriumban kísérletezni. Gondolok arra, hogy ott is van ellenfél, aki nem akar veszteni, de van bíró, és doki is. Valamint annyiban még sokat segíthet egy versenyen való részvétel, hogy rengeteg ember előtt kell szorult helyzetben helytállni, és persze lesz pár néző, aki ellenünk drukkol. Szóval ezeken a szellemi és lelki gyakorlatokon kívül nincs igazán haszna a versenynek. A verseny lehet része a harcművészeteknek, de nem helyettesíthetik azt.

Hiszek abban, hogy a harcművészetek által egészségesebbé kell válnunk. Ha ez nem így van valamit rosszul csinálunk, vagy rosszul csináltatják velünk.

Edzeni kell, jól megizzadni, mosolyogni, szeretni amit csinálunk.

Örülni kell a fájdalomnak, mert ha fáj, akkor biztosan élünk. Csak a halottaknak nincs fájdalmuk.

Azt mondják, hogy az igazi harcművész akkor igazán boldog, ha a technikája tökéletes. Igaz harcművész boldogan még nem halt meg…